A hüvely öntisztuló rendszer, ezért általában nem igényel kimosást, tisztítást. Az orvosok általában nem támogatják a hüvelyzuhany használatát, mivel ez megváltoztathatja az egészséges hüvelyflóra összetételét. A hüvely kémhatása a tejsavhoz hasonló, amit az itt szimbiózisban élő mikroorganizmusok, vagyis a flóra biztosít. A flórának fontos szerepe van a betegséget okozó mikrobák megtelepedésének megakadályozásában. Az egyensúly felbomlása hüvelygyulladás kialakulásával járhat.
A hüvely nyálkahártyájának a gyulladását jelenti a hüvelygyulladás (kolpitisz, vagy vaginitisz). A külső nemi szervek (vulva) gyulladása a vulvitisz. A vulvovaginitisz a külső nemi szervek és a hüvely együttes gyulladását jelenti.
A hüvelygyulladás gyakori nőgyógyászati eltérés, amely a hüvelyváladék elszíneződésével, bővebb hüvelyi folyással, kellemetlen érzéssel és kivörösödéssel jár.
A hüvelygyulladás hátterében több mint 90%-ban a következő 3 kórokozó azonosítható: 1) baktérium, (bakteriális vaginózis), 2) gomba (candidiasis) és 3) parazita (trichomoniasis). A termékeny korú nőknél sokszor fordul elő valamilyen lokális kémiai irritáció eredményeként is (a nem infekciós okok közül leggyakoribb). A változókor körüli életkorban csökken a vér ösztrogénszintje, mely miatt a hüvely nyálkahártyája sorvad, károsító hatásokra érzékennyé válik (atrófiás vaginitisz). Az ilyenkor kialakuló hüvelygyulladás konkrét kiváltó oka gyakran ismeretlen marad. A ritkább okok közé tartozik az allergia (pl. a kondom anyagával szemben) és az idegen testek okozta hüvelygyulladás.
A HÜVELYGYULLADÁS DIAGNOSZTIKAI LEHETŐSÉGEI
Az eredményes kezelés kulcsa a helyesen felállított diagnózis. Ez esetben is igaz, hogy a beteg alapos kikérdezése fél diagnózis. A folyás minősége, szaga a kísérő tünetek (égő, viszkető érzés), az esetleges gyógyszeres kezelés (antibiotikumok, hormonok), a kísérő betegségek (diabétesz), továbbá a szexuális és a higiénés szokások ismerete fontos kiindulópontját képezik a diagnózis felállításának. Hasonlóképpen fontos információkat nyújt a fizikális vizsgálat. A folyás jellege (tejszerű, sárgászöldes, túrós), a kísérő nyálkahártya kivörösödése, a duzzanat (ödéma) és a vakarási nyomok alapján gyakran nagy biztonsággal megmondható a gyulladás oka, amely bizonytalanság, vagy a tünetek többszöri visszatérése esetén laboratóriumi vizsgálatokkal erősíthető meg. Ezekre azért is szükség lehet, mivel a tünetek nem mindig klasszikus formában jelentkeznek.
pH-vizsgálata: Gyulladás hatására a hüvely kémhatása lúgos irányba tolódik, mely pH-papírral egyszerűen mérhető. A pH a gyulladás érzékeny markere, azonban nem kellően specifikus, mivel nem csak a gyulladás tolhatja el lúgos irányba a hüvelyben uralkodó kémhatást (ejakulátum, vér, bőséges méhnyak-nyák termelés, gyakori hüvelyöblítés).
Amin-teszt: a hüvely váladékhoz adott 10%-os kálium-hidroxid hatására kellemetlen szagú biogén aminok szabadulnak fel, mely hal-szaghoz hasonló.
Hidrogén-peroxid (buborék v. „bubble”)-teszt: tárgylemezre kent váladékra cseppentett 3%-os H2O2 hatására fehérvérsejtek jelenléte esetén pezsgés észlelhető.
Mikroszkópos vizsgálatok: A natív, a kálium-hidroxidos, illetve a festett kenetek értékelése hasznos segítséget nyújthat a bakteriális, a candidiasis és a trichomoniasis hátterű hüvelygyulladás felismerésében.
Bakteriológiai vizsgálatok: A hüvelygyulladások diagnosztikájában a baktériumok kitenyésztésének nincs komoly gyakorlati jelentősége (ennek ellenére még ma is sok helyen alkalmazzák), mivel a gyulladást nem egy konkrét baktérium (pláne nem a levegőn tenyészthető, úgynevezett aerob baktériumok) okozza, hanem a baktériumok összetételének változása. A hüvelyből történő leoltások eredményeképpen többnyire aerob, bőr- és bélbaktériumok kerülnek kimutatásra, amelyek a normál flóra tagjai, és nem játszanak szerepet a vaginitiszek kialakulásában. Egy mikroba kimutatásának puszta ténye nem jelenti azt, hogy felelős a jelenlévő gyulladásért.
Diagnosztikus gyorstesztek: Egyrészt a mikroorganizmusok anyagcseretermékeinek kimutatásán, illetve ellenanyag, valamint a kórokozóra jellemző DNS-kimutatáson alapulnak.
TERÁPIA
A kezelést mindig a kiváltó ok függvényében választja meg a kezelőorvos.
